Az 1919. évi versilles-i békeszerződés megtiltotta Németország számára, hogy harckocsikat fejlesszen, vásároljon vagy hadrendben tartson. Az 1920-as években a németek titokban folytattak harckocsi kísérleteket szovjet segítséggel. A német harckocsi fejlesztés az 1930-as évek elejére hozta meg az első eredményt. A német hadvezetés alapvetően négy harckocsi típus kívánt kifejleszteni az évtized végére.
Elképzelésük szerint ezzel a négy típussal fel lehet építeni Németország páncélos fegyvernemét. Az első kettő a Pz.Kpfz I és a Pz.Kpfw. II könnyű harckocsik voltak, amelyeket elsősorban kiképzésre és tapasztalatszerzésre kívántak felhasználni. A Pz.Kpfw. I 1934-ben került a csapatokhoz, a C pedig 1936-ban állt szolgálatba. Noha mindkettőt csak ideiglenes megoldásnak szánták, a háború kitörésekor ez a két típus adta a német páncélos hadosztályok gépparkjának mintegy 80%-t.
A fejlesztés következő lépcsőjét két közepes harckocsi típus kifejlesztése jelentette. Ezek a könnyebb Pz.Kpfw. III és a nehezebb Pz.Kpfw. IV volt. Az alapvető különbség a két típus között az volt, hogy más-más céllal készültek. A Pz.Kpfw. III "igazi" harckocsinak készült, amely a tervek szerint felvette volna a harcot az ellenség páncélosaival. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy fegyverzete egy 37 milliméteres páncéltörő lövegből, a PaK 36-os módosított változatából állt. Ezzel szemben a Pz.Kpfw. IV fő feladata a gyalogság támogatása volt, ezért egy rövid csövű (L/24), nagy űrméretű (75 mm) löveggel szerelték fel, amelynek páncélátütő képessége (a rövid csőből adódóan) meglehetősen gyenge volt.
A háború folyamán természetesen az új harctéri tapasztalatokat felhasználva folyamatosan tovább fejlesztették mind a négy típust. A fejlesztés többnyire a tűzerő és a páncélvédettség növelését jelentette, persze a mozgékonyság rovására.

A háború folyamán a németek három új harckocsi típust fejlesztettek ki: egy közepes harckocsit és két nehézpáncélost. A Pz.Kpfw. V Panther harckocsi kifejlesztése a kiváló szovjet harckocsikra, azon belül is a T-34-esre volt válasz. A Panther - ami magyarul párducot jelent - erős, döntött páncélzattal és nagy átütőerejű 75 milliméteres löveggel rendelkezett. A Harmadik Birodalom egyik leghíresebb típusának: a Pz.Kpfw. VI Ausf. H/E Tiger I-nek tervezőit a francia Char B és az angol Matilda nehéz harckocsik ihlették, melyekkel a Wehrmacht az 1940-es nyugati hadjárat során került szembe. Az 56 tonnás, 88 milliméteres löveggel felfegyverzett Tiger I 1942 végén állt szolgálatba. A második világháború német harckocsi fejlesztésének csúcsát kétségkívül a Pz.Kpfw. VI Ausf. B Tiger II jelentette. Sokan ezt a típust "Királytigris" vagy "Königstiger" néven emlegetik, ami teljesen téves, mivel ez a kifejezés a Szövetségesektől származik, a német haderőben sosem használták. Noha nevében ez a harckocsi is "Tigris", de valójában nem sok köze van elődjéhez; kialakításában sokkal inkább a Párduccal (Pz.Kpfw. V) rokon. A Tiger II vastag (150-44 mm), döntött páncélzattal és nagy átütőerejű 88 milliméteres löveggel volt felszerelve. Mindkét nehéz harckocsinak (Tiger I-II) a legnagyobb hibáját a megbízhatatlansága és alacsony mozgékonysága jelentette. Ezen kívül komoly probléma volt, hogy nagyon kevés készült belőlük: Tiger I-ből 1354, Tiger II-ből pedig csak 492 került le a gyártósorról a háború végéig.

A harckocsi

Mi is az a harckocsi? Hogyan épül fel, mik a főbb jellemzői? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre próbálunk választ a következőkben, kiemelt figyelmet szentelve a második világháború német páncélosainak.
A harckocsi nagy tűzerejű fegyverzettel és körbeforgatható toronnyal felszerelt nagy mozgékonyságú, lánctalpas, erős páncélzatú harcjármű. A modern szárazföldi harc egyik döntő eszköze. Minden harckocsinak három jellemzője van: a tűzerő, a páncélvédettség és a mozgékonyság.
A tűzerő a harckocsinak az a képessége, amely lehetővé teszi, hogy felderítő- és irányzó berendezései segítségével felderítse a célokat, fő- és kiegészítő fegyverzetével a lehető legrövidebb időn belül eltalálja és megsemmisítse azokat. A felderítésben fontos szerep jut a parancsnoki kupolának, amelyet általában a torony tetején helyeznek el, a parancsnok búvónyílása fölé. A kupolán kisméretű periszkópok találhatók, amelyek segítségével a parancsnok a harckocsi környezetének szinte teljes egészét belátja. Ez azért fontos, hiszen a harckocsiparancsnok egyik fő feladata a célfelderítés és a tűzvezetés. A német harckocsikat a Pz.Kpfw. II típustól kezdve midig felszerelték parancsnoki kupolával.

A harckocsik általában kétféle fegyverzettel rendelkeznek: egy főfegyverezettel, ami rendszerint egy nagyobb űrméretű löveg és egy vagy több kiegészítő fegyverzettel, általában géppuskákkal. A harckocsi lövegek kétfélék lehetnek a lövedékstabilizálás szempontjából: huzagolt csövűek vagy sima csövűek Mivel a modern lövedék kúp és nem gömb alakú ezért mindenképpen ki kell küszöbölni a lövedék "bucskázását", vagyis biztosítani kell stabilitását. Enélkül a lövedék össze-vissza billegve szabálytalan és kiszámíthatatlan pályán haladna. A stabilizálásra az egyik megoldás a löveg huzagolása, ami azt jelenti, hogy a cső belsejébe egyfajta elnyújtott menetet vágnak, ami a lövedéket hossztengelye körül megforgatva stabilizálja azt. Sima csövű löveg esetén a lövedéket a -rakétákhoz hasonlóan- vezérsíkokkal látják el. Ez a megoldás nagyobb kezdősebességet tesz lehetővé, és a mai modern harckocsikra jellemző. A második világháború páncélosai kivétel nélkül huzagolt csövű lövegekkel rendelkeztek. A német harckocsik lövegeit 75 milliméteres űrméret felett rendszerint csőszájfékkel látták el. A csőszájfék funkciója az, hogy csökkentse a löveg hátrasiklásának mértékét azáltal, hogy a távozó lőporgázokat hátra felé tereli.
A harckocsi lövegek két fontos jellemzője az űrméret és a csőhossz, amelyek szoros összefüggésben állnak a löveg páncéltörő képességével. Az űrméret a lövedék tömegével és a felhasználható lőpor mennyiségével függ össze. Minél nagyobb a lövedék tömege és kezdősebessége, annál nagyobb az átütőereje. Ez a fizikából jól ismert képlettel magyarázható, miszerint az erő egyenlő a tömeg és a gyorsulás szorzatával (F=m*a). Szintén fontos tényező a löveg csőhossza, hiszen a lövedék csak és kizárólag a csőben gyorsul (a lőporgázok kiterjedésének következtében), annak elhagyását követően a légellenállás és a hajtóerő megszűnése miatt fokozatosan lassulni kezd. Tehát a cső hosszának növelésével jelentős mértékben javítható az átütőerő.
A német harckocsilövegeket rendszerint légvédelmi és páncéltörő lövegek átalakításával fejlesztették ki. A Tigris harckocsi 88 milliméteres lövege (KwK 36) például a híres-hírhedt német "88"-as (FlaK 36) légvédelmi löveg átalakításából született. Általában még a típusjelzésen sem igen változtattak: csupán a PaK (Panzerabwehrkanone - páncéltörő ágyú) vagy a FlaK (Fliegerabwehrkanone - légvédelmi löveg) rövidítéseket cserélték KwK-ra (Kampfwagenkanone - harckocsi löveg).
A harckocsik páncéltörő tűzerejét a löveg jellemzői mellett nagyban befolyásolják a felhasznált lövedék típusok. A második világháború páncélosai három alap lőszertípust használtak: keménymagvas, illetve a kumulatív töltetű páncéltörő gránátot és a repesz-romboló gránátot. A keménymagvas páncéltörő gránát működése igen egyszerű: a lövedék nagy sebességgel a páncélzatnak csapódik és kemény fémötvözetből készült magja lyukat vág a páncélzaton. Amennyiben sikerült átszakítania azt, a lövedék és a beszakadt páncélzat izzó repeszei súlyosan megsebesítik vagy megölik a személyzetet, esetleg felrobbantják a harckocsi lőszerkészletét A Wehrmacht két alapvető keménymagvas páncéltörő gránáttípust tartott rendszeresítve páncélosaihoz: a Pz.Gr. 39-et és a Pz.Gr. 40-et. A Pz.Gr. 39 volt a német páncélosok legalapvetőbb páncéltörő gránátja a háború során. Páncéltörő keménymagja mangán acélból készült. 50, 75 és 88 milliméteres lövegekhez egyaránt gyártották. A Pz.Gr. 40 gránátot különösen erős páncélzatú harckocsik megsemmisítésére tervezték. A lövedék magja egy nagyon kemény fémötvözetből: volfrámkarbidból ("tungsten") készült. Ebből azonban nagyon korlátozottak voltak a készletek és egy harckocsi legfeljebb 5 ilyen lövedéket vételezhetett. 1944-re ez a lövedéktípus teljesen eltűnt a frontról, mivel a volfrám fontos nyersanyag volt a repülőgépgyárak számára is, amely anyagháborút vívott a Reich légterének védelméért. A másik fontos lövedéktípus a kumulatív-töltetű (más néven "üreges töltetű") gránát. Ez nem kinetikai energiával hatol át a páncélzaton, hanem egy különleges fizikai jelenség a kumulatív hatás segítségével. Ennek lényege, hogy a lövedék felrobbanása után egy vékony, de nagy erejű olvadt fémsugarat koncentrál a páncélzat egy pontjára és egyszerűen "átégeti" azt. A kumulatív gránátnál összefüggés van az űrméret és a páncélátütő képesség között: a kumulatív gránát hozzávetőlegesen saját űrmérete háromszorosának megfelelő páncélvastagságot képes áttörni - merőleges becsapódás esetén. Az üreges töltetű lövedék egyik nagy előnye, hogy páncéltörő képessége független a lőtávolságtól, vagyis ugyanazt a teljesítményt nyújtja például 25 méteren, mint 1000 méteren. A kumulatív hatást használták és használják fel mind a mai napig a páncéltörő rakéták. A második világháború során a német haderőnél a Gr.38 HI jelzésű kumulatív töltetű gránát volt a harckocsikhoz rendszeresítve. Ezt a típusú gránátot csak 75, illetve 88 milliméteres kivitelben, a Pz.Kpfw. IV-es és a Tiger I típusú harckocsik számára gyártották. A kumulatív gránátok nem igazán terjedtek el a második világháború alatt, mivel a korabeli harckocsik forgásstabilizált lövedékei gátolták a hatékony kumulatív gázsugár kialakulását.

A harckocsik lőszerkészletének szerves részét képezik a páncéltörő gránátok mellett a repesz-romboló gránátok is, amelyekkel a harckocsi felveheti a harcot az ellenség élőerejével és erődítményeivel szemben. A Wehrmacht több ilyen típusú lövedéket is rendszerben tartott. Az egyik legelterjedtebb a Sp.Gr.34 volt, amelyet több űrméretben is gyártottak.
A fő fegyverzet mellett a harckocsik általában fel voltak szerelve kiegészítő fegyverzettel is. Ez többnyire géppuskákat jelentett, amelyekkel felvehették a küzdelmet az ellenséges gyalogság és az alacsonyan támadó repülőgépekkel szemben. A német páncélosokat a Pz.Kpfw. I típus kivételével mind a rendkívül megbízható MG 34-es típusú géppuskával szerelték fel. A 7,92 mm űrméretű MG 34-es géppuska tűzgyorsasága elérte a 900 lövés/percet, ami páratlan volt a maga korában. A közepes és nehéz német harckocsik rendszerint kettő, de néha három géppuskával voltak felszerelve. Az egyik géppuskát a homlokpáncélzatba építették, ezt a rádiós kezelte és fő feladata az élőerő elleni harc volt. A másik géppuskát a toronyban, a löveggel párhuzamosítva (rögzítve) helyezték el, ezzel a fegyverrel a lövegirányzó (tüzér) tudott tüzelni. A harmadik géppuska rendszerint a parancsnoki kupolára került és fő feladata az ellenséges repülőgépekkel szembeni védelem volt. Az MG 34 nagy tűzgyorsasága ellenére - kis űrmérete miatt - komoly kárt nem tudott okozni az erősen páncélozott, földi célpontok alacsonytámadására "szakosodott" harci gépeknek, ezért csak ritkán szerelték fel őket a harckocsikra. A háború második felében az MG 34-es helyét kezdte átvenni a modernebb változata, az MG 42. Ennek a típusnak még nagyobb volt a tűzgyorsasága (1200 lövés/perc), ugyanakkor könnyebb volt gyártani. A géppuskák és a löveg mellett a harckocsik fegyverzetének szerves részét alkották a pisztolyok, géppisztolyok és a kézigránátok is.

Oldal: Német tankok
http://masodik-vilaghaboru.hupont.hu - © 2008 - 2024 - masodik-vilaghaboru.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat